Kedves Egybegyűltek!

Szeretettel köszöntöm Önöket, Székely Bertalan néhai műteremházában, ahol a mai estén, a „Kortárs Névjegy” kiállítás-sorozat keretében, immár harmadik alkalommal nyílhat a mester alkotói territóriumát méltó módon megidéző, időszakos festészeti tárlat.

Különleges élmény volt megtapasztalni, hogyan alakult át
a rendezés során, fokozatosan e kiállítótér; amint Kerék Antal - barátainak, közeli ismerőseinek Tóni – ígéretes, Szada külső valóságából töltekezve megalkotott új festményei, egymás után foglalták el helyüket
a műteremház falain.

A három hosszúkás, fekvő formátumú panorámaképen felismerhető látványként tárul elénk a szadai látóhatár, ismerős tájrészletekkel.

A tudatosan választott méret sajátos látásmódot kíván.
A hangsúlyos formai elemek meghatározzák
a festmények felépítését, a képek szerkezetét.

A helyi nevezetességként tisztelt szadai templomtornyok
és a bokrok között rejtező apró házak cserépteteje, vagy a tavaszodó rét felhős égboltja és pipacsai Kerék Antal ecsetjének virtuóz játéka nyomán, olykor ritmikus, néhol hullámzó mozgásba lendülnek, a nézők figyelmét egy pillanatra erősen megragadva, míg
a képkeret határain továbbfutó tekintetet a festői képzelet valóságon túlmutató hatása ejti rabul. Kerék, mint költő szól a tájról, megmutatja valóságát és még egy lépést tesz gondolatban távolabb, hogy újra megragadja és érezze a látvány mögött létező, megfoghatatlan és olykor láthatatlan esszenciát.

A mozgalmas, változatosan kidolgozott, nagyobb méretű festett felületek expresszivitását az új szadai festmények másik, jól elkülöníthető csoportján: aprólékos, részletgazdag festésmód váltja fel.

Lassan, egymás után elevenednek meg a helyi porták jellegzetességei. A veranda virágos ládájába ültetett futó piros muskátlik.

Az udvarban álló kút, a várakozást megidéző verandán álló pad, vagy az ablak mögötti világ titkát örző csipkefüggöny.
A visszafogott halvány, világos színárnyalatok és barnás tónusok használatával mélyebb, érzelmileg telítettebb művészi kifejezésmód elevenedik meg előttünk, melynek ellenpólusát
a festő erőteljes, intenzív színekkel megkomponált e sorozatba tartozó harmadik csoportot képző festményei jelenítik meg, kifejezve a festészet vállalható sokszínűségét.

Kerék Antal, Tóni új szadai festményciklusához választottam
Babits Mihály: 1909-ben írt
Levelek Iris koszorújából versciklusából
a kiállítás hangulatához illő sorokat:

A KÖLTŐ SZÓL

Ha néha behúnyom a szememet,
szárnycsattogás üti meg a fülemet,
mire szemem megint kinyitom,
milyen madár volt, már nem tudom.
Ha sötét szögletbe nézek én,
rebbenni valamit érzek én,
szele, hangja megcsap, hasztalan:
mire látnám, már csak hült helye van.
Szellemcsapat üldöz engemet,
titkon megcsípkedi étkemet,
megrántja kabátom szárnyait:
mire hátranézek, eltünik.
Csak egyet tudnék elfogni már
boldogabb lennék, mint a király:
kalitba zárnám a kicsikét,
hallgatni örökre énekét.